Kicsit fura
Minden embernek van olyan kattanása, ami valahogy meghatározza őt, fut a program, megállíthatatlanul. Nekem ilyenek a szépen berendezett helyek, egy-egy elkapott sarok, amin simán elmerengek és teljesen feltölt. Ez azért magányos sport kicsit, mert bár maga a lakberendezés mindenkit érdekel, de a saját otthonán túl már nem mozgatja meg. Én néha csak azért megyek el egy adott étterembe enni, mert látni akarom a belső teret, le szeretném csekkolni a tervező munkáját, benne szeretnék lenni egy kicsit. Azért ez nem annyira gyakori, legalábbis én nem futottam bele túl sok magamhoz hasonló fanatikusba.. Mint ahogy az sem annyira szokványos, hogy valaki kikapcsol egy filmet, mert felháborodik azon, hogy abban a korban, amikor az a film játszódik, az a berendezés egyáltalán nem stimmel, sőt, olyan színű autó akkoriban nem is létezett. Ez is én voltam. És akkor már majdnem meg is érkeztünk.
Az a sztereotípia azért megvan, hogy a férfiak autókat nézegetnek, figyelik hogy ki mivel jár, olvasnak a témáról, brümmögve tologatták a matchboxokat amikor még csak azt lehetett. Ha a feleségükkel elmennek valahová, akkor ők vezetnek, mert az a férfi területe.
Na ezt még leírni is fura volt.
Nem annyira régen vezetek (2015), konkrétan azért kellett megtanulnom, mert kiköltöztünk a városból, nem volt választásom. Akkor még nem gondoltam, hogy ettől majd beindulnak bizonyos dolgok, majd pedig ugyanolyan kattanás lesz ez, mint a szép terek.
Autókat nézek…
Egész egyszerűen imádom nézegetni, használni, szeretek fantáziálni a következő autómon, amibe aztán bármikor beülök és otthon vagyok. A lakber téma még csak hagyján, mert mindenkinek van éppen futó bútor vásárlása, vagy felújításos storyja. De hogy egy csajjal arról kelljen beszélgetned hogy milyen a váltó a kocsidban, mekkora a motorja, milyen a szervója….na ezzel nem annyira vagyok népszerű. Egy azonnali feltételezés erről, hogy akkor ennek az embernek folymatosan kell valami brutál drága villantós autó, ergo, egy ANYAGIAS NÉMBER. Mondom mi van: egyáltalán nem szeretnék nagyon drága, rátevős autóban ülni, mert gyűlölöm ezt a fajta emberi viselkedést, nem érdekel. Nagyon fura dolognak tartom azt, amikor valaki arra vágyik, hogy mások irígyeljék, élvezi, ahogyan sóvárognak azután, amilye van, szerintem ez nem egy egészséges dolog. De a vezetés élménye, az, hogy tudjam egy adott autóról, hogy milyen vezetni, az eszméletlenül vonz. Mikor a nevemre került a Hondám, naponta többször az ablakhoz mentem megnézni hogy tényleg ott van-e. Egyetlen képet sem postoltam, ahogy a motorháztetőn ülök, ez nem erről szól. Azóta is imádom ezt az autót, még a szagáért is oda vagyok. Amíg benne ülök, addig is a Civiceket nézegetem, mert gyönyörűek, amiben ülök, azt meg ugye nem látom…Elég gyakran olvasok autós tartalmú cikkeket, de a használtautó piacot is követem, ha látok valamit az utakon, biztos hogy megnézem, mibe fáj ez most, milyen verziók léteznek, mit mondanak róla.(a fiúk, mert a lányok nem mondanak semmit).
Miből jöhet ez az egész??
Mikor egyszer Apukám mellém ült, csak annyit mondott: sportosan vezetek. Bóknak vettem. Minden energiámmal azon vagyok, hogy ne lépjem át a határokat, azért azt leszögezném, hogy biztonságosan vezetek, viszont nem tartom magamat egy átlagos pikírt csaj-sofőrnek. Egész gyerekkoromat beszőtte az autómánia. Apunak fiatalkori szenvedélye volt a ralizás, részt vett az 1977-es Túrabajnokságon, navigátorként, valamint Ő volt az autó szerelője is.
Ez egy 5 alkalmas verseny volt. Úgy tudom, nővérem születése után ez a sport skippelve lett.
Utána maradtak a vicces vadulások útközben (de csak Anyu nélkül), a fürdés utáni autós száguldás az ágyig, törölközőbe tekerve, egészen az ágyig, hang effektekkel kísérve. Azért emlékszem, milyen volt mellette ülni az autóban gyerekként, ahogy arra is, hogy anyukám leginkább hátra szeretett ülni. (nem lettem olyan mint Anyukám-hahaha) Autószerelő műhelyt épített és én minden javításra váró autóban ücsörögtem az udvaron egy pár órát. Egyik nagy kedvencem egy öreg kacsa (Citroen) volt, még ma is érzem a szagát. Nekem egy okfejtés egy AC pumpáról vagy a nappalink kanapéján tárolt szélvédők tök természetesek voltak, mint ahogyan most természetes a fiaimnak hogy tele van a ház csavarbehajtókkal és fotós kellékekkel. Apu az évek alatt elfogyasztott néhány saját szerzeményt is, amikért így visszanézve, eléggé odavolt. Sok egyszerű lény után (egy Skoda és két Lada) első „szép”autója egy Opel Rekord volt, semmi extra, de talán az volt az első luxy autónk, ami nagyon menőnek számított és szerettük. Ezt követte a mindent vivő, döbbenetes látványú Opel Senator, kék bársony ülésekkel, hosszú cápa, iszonyatosan kényelmes és automata, amit Apu különösen szeretett. ,,Nagy vas”-nak hívta. Minden hétévégén lementünk vele Törökbálintról a Jászságba, hogy pontosan idézzem: a ,,kanyar kiegyenesítő”-sokáig megvolt a családnak. A minap felhívtam hogy pontosítsunk már pár dolgot és azt mondta: ,,igen, hát abban minden extra benne volt, antenna a szélvédőben…”-te jó ég, és az jó volt??? Nagyon röhögtem. Emlékszem, az eladás után mindig kerestek minket a rendőrök, a Senator részt vett jópár buliban, egyszer még egy kirakatba is behajtottak vele, neki meg pedig fájt a szíve érte. Végül egy Toyota Camryt vett, aranyra fújva, elképesztően szép állapotban volt a kocsi. Soha nem értettem hogy mit evett rajta. Egy lomha teknősnek éreztem, mély volt, ahogy az ajtók csukódtak, az valami nagyon bizarr érzés, egyáltalán nem volt meg a lényege. A családunk szétköltözése után vidéken már se szükség, se lehetőség nem volt egy autó fenntartására, így hát eladta. Most, így 40 évesen, észrevétlenül csúszok bele az egésznek a lényegébe, lassan, de biztosan. Imádom, ha a Honda felbőg, imádom, ha van egy új zeném amit betehetek és mehetek valamerre, ahol lehet menni is. Imádom az ülését, ahogy fordul, ahogy meglátom az utcában, mikor hazérek a futásból. Hiába van a naccsaládos nv200 a ház előtt, én csak és kizárólag bútorszállításra vagyok hajlandó használni, kényelmi szempontokról vagy vezetés élményről nem lehet beszélni abban az autóban, és ez nem csajos nyávogás-mert hát a Bolla Gyuri ugyanezt mondja róla, és ha Ő mondja….
Baromi nagy mázlim van- bocs.
Úgy alakult, hogy Ancsa barátnőm a férjével együtt pár éve gyakorlatilag mellénk költözött, összesen 10percre lakunk egymástól-autóval. Ancsa férje, Gyuri autós újságíróként dolgozik, hosszú évek óta, újabban pedig a Totalcarnak ír. Gyuriék kertjében Batmobilok állnak,
minden héten van nála valami, amit vezetnie kell, ír róla, valamint a kocsi fotóit is Ő készíti. Szar meló. Eleinte volt olyan, hogy egy-egy tesztvezetésre vele mentem, de nagyon hamar ráuntam. Meg sem mertem modnani neki hogy mi a baj, egyszerűen csak nem mentem. Aztán kb fél éve kiböktem neki, hogy a baj az, hogy az anyós ülésen ülni egy Aston Martinban, hát, az nem akkora flash.
https://totalcar.hu/tesztek/2021/06/08/teszt_aston_martin_dbx_2021/
Ezek után jött a kérdés, hogy a menet közbeni fotóknál tudnék-e segíteni neki?
És benne is voltam a buliban!
https://totalcar.hu/tesztek/2021/08/16/teszt_bmw_430d_xdrive_coupe_2021/
Igazából ennyi, ez az élvezeti része a dolognak. Embereket látni, ahogy irígyek mint az állat, mert abban ülsz, amiben, az nem jó. De egy ilyen autót vezetni 15 percig, na az egy élmény és semmivel nem lehet összehasonlítani. Nem csajos, nem háziasszonynos, nem anyukás, tudom. De ez van.
https://totalcar.hu/tesztek/2021/11/01/teszt-citroen-c3-aircross-puretech-110-shine-2021/
Aztán persze az is egy külön vicces dolog, amikor olvasom Gyuri véleményét egy adott kocsiról és érdekel, neki ugyanaz volt-e a tapasztalata, ami nekem. Ha úgy alakul, a külső, álló képeknél is piszkálom kicsit, hol mutatna jól, mert ez bizony már innetől kezdve enteriőr keresgélés- az egy álom meló lehet, fotós enteriőr kutatás, a kép tárgya: egy autó. Köszi.
Pont ez történt, amikor 2020 tavaszán beszerveztem a Gyurinál lakó Minit, egy táska márka (Séllei Lilla Bags) kampányfotózására, mondanom sem kell, a kis Spice Girl érkezésekor mindenkire rájött a vigyorgás.
A fotózás végén ott maradtunk a minivel és a piknik szettel, kimaxoltuk a helyzetet. Brutál hideg volt már, mikor a szegény modellek szétfagyva elmenekültek, csináltunk pár hangulat képet, mert nekem ez is egy őrület volt. Egy igazi időutazás egy ilyen kis veterán autóban ülni.
Mindenesetre, egy szavam nem lehet, a titkos mellékállásom megvan, azt azért döbbenten figyelem, hogyan bújik elő belőlem Apám ralizós, autómán énje és hogy mennyire fura ez egy másik szenvedéllyel együtt, ami leginkább érzékenységet követel, falakat mozgat, hangulatokat közvetít, átalakít. Jól megvagyunk így hárman, senki nem hisztizik, különben meg nincs kérdés, ez van.
Van egy nagyon személyes élményem is, amit egyszer mindeképpen meg akartam írni, mert akkor biztosan soha nem felejtem el, nekem ez egy szép dolog. Egyik nyári telefonbeszélgetésünk Apuval:
Én: Figyelj, nagy gáz van, mostanában mezítláb vezetek, nem tudom mi van, de annyira jó. Valaki meg azt mondta, életveszélyes, azonnal abba kell hagyni!
Apukám: Áhhh, hagyd már, Én 20 éven át úgy vezettem, soha nem volt semmi, jó is az!
Hát így működik az ember. Telik az idő, figyelsz, aztán nagyon lassan, valahogy előbújik belőled egy komplex személyiség. Szinte mindenki harcol kicsit, hogy ne vigye tovább a hülyeségeket, csak nehogy olyan legyen mint az anyja, vagy az apja. De azért vannak annyira mély lenyomatok és öröklődések, amik ellen nem igazán lehet tenni, de nem is kell. Apró részletekből állsz össze, mire pörögsz, min jár az agyad napközben, mi viszi el.
És ha visz, hadd vigyen!!